otthoni pihenős,tanulós napok.nem volt rossz.és gyereknapi fagyizás,a legjobb.és aztán vissza a valóságba.Engelbert Humperdinck volt a legjobb az eurovíziós dalfesztiválon 2012-ben,szerintem.aztán nem tudom.pont.valahogy nem jönnek a szavak,mintha kifogytam volna belőlük,vagy csak én dobtam el őket magamtól.értsd úgy ahogy akarod.kellemes napsütés.és tanulás.nyugalom.és Ő.ez így jó.
ahogy az utcára léptem,nyugodt lépteimben a menekülés törtetett.nem vágytam másra csak egy kis egyedüllétre.azt hiszem.a hajléktalanok kezetcsókoltak.s letéptem a virágot a házfal melletti kis zúgból,és a hajamba tűztem.mert akkor az volt a jó.a város neonfényeitől már sikítani tudtam volna,de akkor úgy éreztem,hogy én vagyok az erős,s tovább lépkedtem a sárga tornacipőmben,mire rászaladt olykor egy kis fény,s megcsillant rajta.én voltam,aki megtudta változtatni az akaratot.és úgy éreztem,én vagyok az,aki most továbblép.s aztán rájöttem,minden egyes megtett lépés után,hogy először dühös voltam,és egy kis fájdalommal megfűszerezett érzés kerített a hatalmába.aztán ahogy hallottam az autó elrobogó hangját mellettem,fejembe ötlött hogy fáj a dolog,az összes apró részletével együtt.nem tudom.
mégsem a vörös szemeim árulkodnak arról,hogy ma veled voltam.illúziókat rombolunk szét,ahogy megöleljük egymást.nem hajtogatjuk,hogy örökké,és hogy soha.mert ezek a szavak nem kellenek az igaz szeretethez.és hol találtam magamra?ott ahol lehetetlennek tűnt.több mint nyolc hónapja.s a dolgok,amiket nem tudok megoldani,s a pillanatok amelyek lehetetlenné tesznek egy-egy boldogság esélyesnek tűnő percet,tiszteletlenül bánok velük.s a sárga tornacipőmmel taposom őket a beton egy-egy kis zúgába.messze lépkedek tőlük,s egy kicsit mintha én is messzebb kerültem volna magamtól.pont ezek miatt a dolgok miatt.de aztán nem tudom.s ahogy a sárguló fényképre tekintettem,mely a faliújságomat díszítette,néztem a szemeit.tudtam,hogy ismerős valahonnan.aztán felütés.csak egy régi emlék.s a másik kép,kristályok repednek az emlékezetbe,alvó meggyötört pillanatok,s virág illat,a nyár melege.nem játszottam kis tétekbe,egyszerre a mindent vagy semmit kezdtem el játszani.és meg lett az eredménye.halovány emlék sugár,ahogy te és én ott állunk a vasútállomáson,s kezünk egymásba fonódott egy szeptemberi napon.s hogy miért kockáztattam?mert rohanó világban élünk,a sebeinket nem gyógyítja be senki,és senkit nem érdekel a másik baja,hisz mindenki csak saját magával foglalkozik.az mondjuk nagyon jól megy az embereknek!ne is próbáld tagadni,esélytelen.inkább dobj egy mosolyt.
s hiába gondolom azt,hogy jobb lett volna akkor elsétálni azok mellett az emberek mellett,akik miatt most egy kicsit üresnek érzem magam ott belül.de nem rágódok ezen.mert az nem én lennék.s hogy a hétvégén martinitől kábultan feküdtünk ki a nedves fűbe hajnalok hajnalán,csak még jobbá tette az egészet.s ahogy véget ért a mámor,ismét a hétköznapok közé estünk.de nem baj.ez így jó."szép éjszakát sok nő tud szerezni,de szép reggelt már annál kevesebben képesek,az az igazán jó.."én voltam a sárga tornacipő agyonhasznált koszos fehér fűzője.(Y)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.