Egyik pillanatról a másikra elkezdett esni az eső,és amilyen gyorsan változott az időjárás,olyan gyorsan változtak a dolgok is.

Ahogy lépdelt egyik pocsolyából a másikba,a sárga tornacipő lassan egyre vizesebb lett.
De számára még így is sokat jelentett. Mintha védtelenül és sebezhetően sétált volna ott a tömegben,az utcán az emberek megnézték,de volt olyan is aki átnézett rajta.
Mérhetetlen távolságnak tűnt a vasút állomás.
Számtalan egy gondolat tépte szét elméje egyes részeit. Olyan gondolatok,amelyekre nem tudta a válaszokat,a miértek csak gyűltek,és a válaszokat senki nem dalolta el..
Ahogy belépett az épületbe,egy hanyag mozdulattal a tartóban landolt a vizes esernyő.
Hmm.. néhol képek felakasztva a falon,valahol egy érem vagy serleg szépítette a fehér falakat. és az eredmény. Nem tudta igazából,hogy erre számított-e.. de aztán.. ahogy kilépett az ajtón,rájött valamire.. az emberek mennyit bírnak elviselni?hol van az a szint,ahol nem számít semmi sem?vagy mindig jön egy ember,akinek szava ütésként ér? S meg látod,hogy nem mindig sikerülnek jól a dolgok,de ha valamit elrontottál,te döntöd el,hogy hibáztatod magad vagy inkább egy mosollyal tovább állsz,és megpróbálod máshogy nézni a dolgokat..:)

Köszi,hogy benéztél.:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.