"..dobozokba raktuk a vágyakat.amputált képzeteket.minden túl fáradt,hogy gyökeret verjen.a használt szívdobbanások pedig a csónakok alján remegnek.hullámverés tölti ki a csendek közti szünetet."mért van az,hogy szerdán megfogadtam,hogy húú szünet jee,sokat tanulok!..és mégsem jutok előbbre?ahelyett,hogy lapozgatnám a matek könyvet,itt fekszem az ágyon,laptoppal a kezembe,és csak nézek ki a fejemből.de legalább kipihentem magam,ez az egy pozitívum.úgy szeretnék önfeledten nevetni,s elesni,majd felkelni,és továbblépni.de azt hiszem,nem bírnám ki,ha elveszíteném.szeret na igen,amilyen tökéletesnek és gondtalannak látszom néha,mégis voltam már összetörve.ha hiszed ha nem.ha feltűnik a múltadból valaki,és akaratlanul is visszafejlődsz azzá aki akkor voltál mikor mellette voltál.a bizalom kemény dolog.és a nagy első szerelemből nem biztos,hogy évek múltán barátság szövődhet.főleg ha a másik fél,csak a bűntudat miatt..érdekes.néha nem igazán értem az egészet.nem tudnám felsorolni mire vágyom,csak a generáció sérült anyagai vagyunk.részek melyekre valaki vágyik.nem vagyok képes arra,hogy megmentsek valamit is az álmainkból,vagy megvalósítsam a történeteimet,pedig én írom őket..érdekes.egyszer azt tanultam,hogy ne szeressük meg a másikat,és éveken át próbáltam elsajátítani,de nem sikerült.feladtam,és odaadtam magam az érzésnek.ezzel elkezdett irányítani.vakok voltunk,hogy nem vettük egymást észre előbb,és buták voltunk,hogy megfosztottuk magunkat az érzéstől.ha érteném,hogy mi ez az egész,akkor kevésbé lennék boldog,vagy szinte semennyire sem.mert számomra ez érthetetlen.és pont ez a boldogság.belenézek a két szemébe,és magamat látom visszatükröződni benne.néha nem tudom már ki vagyok,ha a tükörbe nézek egy idegen arc villan elém,s bele hasít elmémbe a tudat,hogy valamit elrontottam.már nem sajátok az érzések,már nem küzdök a céljaimért.köröket rajzolok az emberek köré,fordulok ki az ölelésekből,és szaladok bele a másikba.ez a múlt.most már csak Ő.az ölelései,a szemei,a tekintete,a fékezett boldogság a szívemben.megérkeztél a világomba,pedig soha nem képzeltelek el,egy hónapja,hogy ugyanolyaok vagyunk mint régen,árad a szeretet,és a szívdobogás erősebb mint valaha.ezt mindketten érezzük.amikor együtt vagyunk,a csoda,a vágy,és a leírhatatlan és elmondhatatlan szavak.2009 áprilisa óta próbáltam újjáépíteni a világom,és két év kellett hozzá,hogy ez sikerüljön.mára már csak levetett jelmezek maradtak,és soha nem leszünk azok akik voltunk.azt mondod,nem tetszik a stílusom,de mit tudasz rólam?te azt a kislányt látod bennem aki 16 évesen oda volt egy srácért,és átvágták.már nem érdekelnek a megmaradt fognyomok,a régi ölelések,és már a boldog percek sem mozgatnak már meg.veled semmi sem volt birtokomban.és most..360fokos fordulat.a szerelem.a nagybetűs SZERELEM.tényleg nem vagyok kitartó?és tényleg csak az álmaimból táplálkozok?az álmaimat őrizgetem,és nem teljesítem be őket?nem tudom.nem tudom mit kell gondolnom.tehetetlen vagyok.azt tudom,hogy a felszínt akarom látni,és nem az undorító valóságot.szeretnék szenvedni tiszta szívből,s azt hiszem a hiányérzet a legőszintébb dolog a világon.úgy szeretnék szívből tombolni,s ordítani,kiabálni.úgy kéne élni,hogy a zajos tömegben New York utcáin sétálva,ne vegyenek észre,de hiányozzak ha nem vagyok ott.úgy hiszem minden ember egyedi,mindenkinek meg van a párja,az úgynevezett két test egy lélek.és mi van akkor ha ez a személy szembe sétál veled az utcán,és megáll előtted?és akkor rájössz,hogy nap mint nap tenni kell érte,hogy kimutasd,mennyire szereted.elég egy ölelés,egy elhintett szó.én voltam az esőcsepp az ablakon. (Y)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.