talán nincs mindennapos gyakorlat.megszűnt az aktivitás.reggel eső,aztán napsütés.felállok az ágyon a párnát falhoz vágom és azt ordítom: meguntam félni kockacukor.nem érdekel.hisz az ihletnek mindig engedni kell.pink körömlakk és csoki szín.de a lényeg,hogy a sok beszélgetés és a viccelődéseink között valahol eljutottam arra a pontra,hogy beleszerettem.és igen,nem rontunk bele egymás életébe,csak színesebbé tesszük a fekete-fehér pillanatokat.elővesszük a színes ceruzákat,és kipingáljuk,ahogyan azt már azt régen is megtettük.mi,együtt.s igen,napról napra harcolunk,hogy ki szereti jobban a másikat.de valahogy mindig én nyerek.vagyis azt hiszem.és mi történik ha megfogod a kezem?nem tudom.valóságos érzéseket ragasztunk össze egy egésszé.óriási sebességgel száguldunk az ismeretlen felé.időközben elutazunk,hogy kicsit önmagunkra találjunk,de aztán ahogy telik az idő,rájövünk,hogy ez nem hoz változást.hisz ha nem határozzuk el,hogy nem ragaszkodunk tovább a régi szokásainkhoz,akkor nem lesz változás.egy helyben toporgunk.és nem a jövő felé tekintünk.ami a normális lenne,és a helyes.kockacukor."kevés őszintébb dolog van egy kisgyermek mosolyánál."én voltam a szemedben  megcsillanó akarat.(Y)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.