ahelyett hogy végig gondoltam volna,és magamba szívtam volna azt a sok mindent amit mondtál nekem,az arany marlborot szívtam. ahogy a füst körülölelt,és olvastam a lenéző tekintetekben,és éreztem,hogy most semmi sem jó.és az a világ ahova csöppentem,nem engedi hogy bátor legyek,és ne féljek az eséstől.eddig minden olyan szép volt és jó.aztán a kegyetlen valóság.itt kéne kezdődnie valami jónak,és helyette csak kikapart félelmek a sarokból kerülnek elő.látod magad előtt.s amit érzel arra nincsenek szavak,csak hiányos mondatok,amik pont azért hiányosak,mert hiányzik belőlük a legfontosabb részlet.érzékeled az érzékelhetetlent.s ahogy becsapod magad mögött az ajtót,és az ágyra vetődve elkezdesz gépelni,s a valóság egyes emlékfoszlányait az írás katarzisába fojtod.a humor most hiányzik.s legszívesebben a háztetőn állva kiáltanád mindenkinek,hogy elestél,és hogy kapja be a világ.mert azt érdemelné.és aztán csalódottan a gondolataidba mászkálsz,és rájössz,hogy az illúziók szebbek.miközben a mesében a szőke herceg és a mostoha anya boldogít,addig a VILÁGON az emberek szembe köpik egymást és továbbsétálnak.s miközben gépelsz,csak a gyújtókattogás zavar meg.s tudod az sem érdekel,ha nem tudod,hogy mi a válaszfal az igaz szavak és a képzelet között.önámításon alapuló érzéki csalódás."ha nem bírod már,nyisd a kezed,szállj mondd a sztorid el és felejtsd el mi fáj pacsizd aki várt,hagyd el aki bánt."én voltam a világ utálat az arcodon.(Y)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.