találtam egy képet,és legszívesebben csak azt illeszteném be ide,az minden érzésemet kifejezi.
de azt hiszem firkantok pár sort.
azt hiszem jó érzés,hogy valakinek tényleg fontos vagy.
mögöttünk az ágyon az éjjeli lámpafénye világította meg a szobát.
ahogy minden egyes fénysugár meg-meg villant az arcán,szinte a színek keltek életre.
a kockás takaróval takaróztunk,és én néztem őt,miközben beszélt.
mosoly kísérte minden egyes szavát.megértettem.nem kellettek ócska,eljátszott gondolatok,amik később a feledésbe merülnének.
nem kellettek érzelmekkel átitatott mondatok,nem kellettek ígéretek.csak az kellett,hogy ott legyen,ahol én vagyok.
a halk zene,a nevetéssel teli délután,az üveg vörösbor,és a beszélgetés..szavakkal kifejezhetetlen létállapot.a múló pillanatokat a szív nevű gödörbe hajítottuk.talán csak az kellett,hogy mindketten higgyünk benne,és arra a kérdésre,hogy: félsz tőle? csak az a válasz: nem,mert mellettem vagy.
az ember soha sem tudhatja,hogy mennyit kell várnia arra,hogy megtalálja a szíve másik felét,azt az embert,aki mellett önfeledten örülhet bárminek,aki mellett.
s a halk zene alatt,még órákig beszélgettünk,s erős volt az érzés mert nem halottuk a világ zajait.:)
köszönöm,hogy benéztél.:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.