magához szorított.aztán el ragadott.nem akartam,hogy elengedjen.átrepültünk pár évszakot,kéz a kézben.az égből néztük ahogy az emberek élik mindennapi életüket.
a fa tetejéről akartunk leszédülni,de nem érdekelt,mert együtt voltunk.még mindig szorított.volt,hogy a Naplementében sétáltunk végig a parton,a hullámok zöreje törte meg a csendet.a pillanatokat a szél repítette tovább.engem pedig ő.
igen Ő,mikor megfogta kezem,tudtam,hogy nekem már más nem kell.ő volt az aki mellett nem volt szükségem a világra.tekintetét rám szegezve,a Nap is felkelőben volt.
de csodákra nem volt szükségünk.a rossz érzés,hogy elmúlt egy újabb nap,nem kerített hatalmába,mert tudtam,hogy ez nem fog elmúlni,a kötődés.táncoltunk a Szabadság szobornál.a zene magával vonzott,ő szorított.nem kiáltottam felé,mert nem volt rá szükség,kérdéseim nem voltak bizonytalanok,a válaszok pedig szavakból mozdulatokká váltak.csak a szívverésünket lehetett hallani,mikor átsétáltunk a Margit-hídon.
a Duna felemelő látványt nyújtott,s a híd szélére kiállva,ránéztem s mosolyogtam.
egy ugrás lett volna csak bele a bizonytalanba,de nem érdekelt,mert ő magához szorított.a szökés gondolata megfordult fejemben,homályos alakok lebegtek előttem.csupán emlék már,hogy szobámban magányosan írom gondolatom.
a múltam hiányos,nem szorított magához.dallamokkal átszőtt tökéletes gondolatok,az élet nagy gondjairól.velem volt,eggyé olvadtunk.mosolyok táncoltak arcunkon,s a hideg dér megcsípte pirosló arcunk.de ez így volt jó.testünk nyoma a fűben,a magas fák között átszökött napfény megvilágította testünk.nem a feledése a mának,s az elvesztése a tegnapnak,nem is a jövő mely orcánkra bizonytalanságot fagyaszt.
hanem a pillanat ami sokat ért,némán múlott el,miközben mi csak fetrengtünk a fűben.szem becsuk,aztán képzelgések a fejben.pillanatok alatt rájőve,hogy egymást képzeltük oda.megszűnt a külvilág undorító,mocskos zaja.
érdemes volt eljátszani,táncolni,s a színpadon meghalni.a vágy mely hatalmába kerített,erősebb volt mint bármely képzelet.bárgyú boldogság,őszinte mosolyok,szilánkokra tört szívekkel mellettünk elsuhant,éreztem a szellőt,melytől kirázott a hideg,s a szorítás egyre erősebb lett.mámoros könnyedséggel vonultunk el a járda peremén,melyre néha rátért egy elveszett lélek.gyönyörű bizonytalanság,vagy ócska képzelgés?nem telt el sok idő,míg ezt mind átéltük,de az a mi időnk volt,melyet együtt töltöttünk.mindig is ezt szerettem,az utat mely bennünk rejtőzött,valahol mélyen.nem kellett hozzá sok idő,hogy a gondolat magát a fejünkbe vésse,kitörölhetetlenül.az álmainkat összeszedtük,s hittünk a szépben.de a legfontosabb dolog az volt,hogy tettünk is érte.ócska ígérgetések,mocskos padlóról az álmok felsöprése.az esély,hogy megölelj minden nap eljön,s ha nem is vagyok melletted,a szívedben rejtőzöm.és nem csak mint holmi kis elfeledhető emlék,szétszakadt képe,hanem az egészet elnyertem.olajfoltok a folyón,s a híd már nem áll,egy csöppnyi kis melegség,s a test magához szorít.elveszteni valakit,aki számodra fontos,túllépni a múlton.számomra lehetetlen dolog.de ez most más.nem felejtek,és nem is fogok,mert tested szorít magához.szállhatsz messze távoli tájakon,lehetsz madár,hogy repülj magason,de nem számít merre jársz,mert szíved,szívemhez mindig visszatalál.én maradok,te mész,de lelkünket összeköti a kapocs,mondom,szeretlek,s te már messze szállsz.olyan vagyok mint a gyermek,semmit sem akarok már,elég ha hozzámérsz,s elhiszem,hogy vannak csodák.utolsó cigaretták,utolsó dallamok,csak egy újabb fejezet a múltamból.illuminált emberek,pálinkás üvegek az asztalon,meztelen fürdőzések,s a nyár elveszti pillanatát.küzdöttünk,s szenvedtünk,de egymásra már máshogy nézünk.nem akarok mást,csak szoríts magadhoz.aztán az ébredés melletted az ágyon,nem érdekel,hogy nem süt a Nap,s a felhők fölött ragyog a Nap.hogy ma végig itt vagy,csak ez számít,semmi más."..a divat,az írás,a szex,a művészetek,a beszéd,a bútorok amik körül vesznek-mind,mind önkifejezés.van még valami a világon amire nem fogták rá azt,hogy "önkifejezés"?mert akkor mondanám,hogy iszom rá egyet-de félek valaki még azt is önkifejezésnek venné."én voltam az utolsó elszívott cigarettacsikk utáni mosoly az arcodon. (Y)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.